A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Never Let Me Go. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Never Let Me Go. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 1., kedd

It never lets me go

Ez már hivatalos: legújabb kedvenc filmem a Never Let Me Go.


Noha kedvenc filmbloggerem azt írta, hogy őt "nem nagyon érintette meg", én ezt nem egészen értem. A könyv elolvasása után épp az ő véleménye miatt kezdtem bele némileg szkeptikusan a filmbe, de percről percre meggyőzőbb volt, a harmadik újranézés után pedig teljesen levett a lábamról. Hogy is ne érintene meg egy film, ami Andrew Garfield ennyire szívbemarkoló tekintetével indít? Lehet, hogy filmelméleti szempontból tudatlan vagyok, de akkor inkább maradok is az, mert ebben az állapotban is csodálatos élményt nyújtott számomra az adaptált történet.

A könyv

Ráadásul a Napok romjai után ismét sikerült szinte tökéletesen visszaadni Ishiguro regényének hangulatát a vásznon. A gyerekszínészek, valamint Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield mind fantasztikus alakítást nyújtanak. Utánozhatatlan az az érzékenység, amellyel Andrew és Carey Tommy és Kathy kapcsolatát ábrázolja, Keira Ruth-a pedig ugyanaz a figyelemre vágyó, belül bizonytalan, de határozottságot sugározni akaró karakter, mint akit a könyvben megismertem. A filmzene csodálatos: magával ragadó és kísérteties is egyszerre. Ott van benne az emberi melegség, de valami távolságtartás és elidegenítő, baljós csengés is vegyül bele, amiből érezhető, hogy ez mégsem egy szokásos emberi történet.

Olvastam, hogy az idei díjátadó szezonban az egyik filmfesztiválon a Never Let Me Go megkapta a "legalábecsültebb film" díját. Elképesztő, hogy van ilyen, de ha már van, határozottan örülök, hogy ennek a filmnek ítélték. Úgy tűnik, hogy nem vagyok egyedül. Nálunk is csak dvd-n jön majd, állítólag június környékén. Mindenesetre nagyon várom, biztos vétel.

2011. január 27., csütörtök

Kulturálódom

Mai két kulturális élményem: egy könnyed(nek tűnő) vígjáték és egy döbbenetesen drámai és lenyűgöző olvasmány.
Természetesen a könyvvel kezdtem, amit ma sikerült kiolvasnom, ezt követően szükségem volt valami lélekemelőre a nap végére. Így Kazuo Ishiguro Never Let Me Go (Ne engedj el...) című regényét befejezve estére megszavaztuk az Easy A (Könnyű nőcske) c. vígjátékot. Ezt a két dolgot legalább már biztosan kihúzhatom a bakancslistámról.

A könyv: spoilerek nélkül csak annyit róla, hogy lebilincselő olvasmány, folyamatosan feszültségben tart, és nem is a végkifejlet a drámai, hanem az a mélység és megrendítő humánum, amivel Ishiguro az emberi kapcsolatokat, illetve az azok elvesztése miatti fájdalmat szavakba tudja önteni. Ezt a képességét már a sokszor olvasott The Remains of the Day-ben (A napok romjai) is megfigyeltem, most pedig egy teljesen más témában, évekkel később újra letaglózott. Nem a metrón olvasandó darab, az biztos, főképp a vége felé. *SPOILER* Tudom, hogy lehetetlen elkerülni, de én soha többet nem szeretném átélni ezt a veszteséget, mert úgy érzem, nem bírnám ki. Pedig tudom, hogy hacsak nem burkolózom teljes magányba - amit nem fogok -, akkor számolnom kell még ilyen élményekkel, akkor is, ha valakinek a túl korán megtapasztalt és tátongó űrt hagyó elvesztését valamiféle felmentésnek érzem minden további hasonló esemény alól. *SPOILER VÉGE*

Így aztán szükségem volt a regenerálódásra, és a laktózmentes palacsintán túl a Könnyű nőcskére esett a választásom. *SPOILER* Végre, egy o-k-o-s vígjáték, irodalmi és filmes allúziókkal, amelyeket értek - főként a Skarlátbetűből -, kevésbé direkt referenciákkal (Akkor hozzam azért a Sylvia Plath-t? Á, ne, ha kifogynánk a témából, majd bedugjuk a fejünket a gázsütőbe.:)), hatalmas poénokkal, a forgatókönyv nyelvi (és persze tartalmi) igényességével, a vallásos bigottságot remek humorral érzékeltető cselekményszállal *SPOILER VÉGE* és fantasztikus színészi alakításokkal (Emma Stone, Patricia Clarkson, Stanley Tucci, Lisa Kudrow, Thomas Aden Church).

Nagyon méltatlannak tartom, hogy amíg a kritikailag is nagyot bukott Alice Csodaországbant jelölték Golden Globe-ra, addig ez a vígjáték nem kapott helyet az öt legjobb között (noha Emma Stone-t azért nem lehetett megkerülni, mint az egyik legjobb vígjátékban nyújtott színésznői alakítást). Pedig végre egy színvonalas "tinivígjáték", amelyben bár a szex áll a középpontban, és minden erről szól, nincs egyetlen alpári, ízléstelen vagy olcsó és hatásvadász poén sem erre kihegyezve. Le a kalappal!

Ez a nap így volt kerek, a Never Let Me Go filmváltozatát pedig remélhetőleg hamarosan DVD-n már mi is élvezhetjük. Ahogy Á. mondta - a film vegyes kritikai fogadtatására utalva -, "én elhatároztam, hogy nekem tetszeni fog".