2013. március 21., csütörtök

Csajok

Engem aztán nem kell meggyőzni arról, hogy a női vonzerő nem feltétlenül a modellszerű külsővel áll egyenes arányosságban, vagy arról, hogy milyen fontos nyíltan beszélni a fiatalokat gyakran a szorongásig foglalkoztató, tabunak számító témákról, például a szexualitásról. Mégis, a képernyőn nem szokványos női testeket (is) ruha nélkül felvonultató és a fontos kérdéseket megjátszás nélkül feldolgozó - és emiatt az egekig hájpolt, az HBO által jegyzett Csajok című sorozattól így a második évad végre - két részletben fogyasztva is - csömöröm lett.


Amellett, hogy igenis szükség van egy ilyen friss, a mainstream mesterkéltség szempontjából mesterkéletlen női hangra, nézőpontra; egy legmélyebb félelmeinket megfogalmazó fórumra, úgy érzem, hogy - különösen a második évadban - kissé átlendültek a ló túlsó oldalára. A javarészt önéletrajzi ihletésű főszereplőt, Hannah Horvath-ot alakító Lena Dunhamről civilben mindenki áradozik, imádnivalónak tartják, holott Hannah egy idegesítő, túlzott magabiztossággal közlekedő, mégis darabjaira hulló, céltudatosnak tűnő, mégis sodródó New York-i fiatal lány, aki a körülmények kényszerítő ereje ellenére sem hajlandó akarni felnőni, és szinte könyökölve mászna vissza az anyaméhbe, ha tehetné, így hiába kap rendkívüli - a történetből leszűrhető információk alapján azonban számomra ismét kissé indokolatlan - szakmai lehetőséget, amolyan "karrierje kapujában álló fiatal élete nagy lehetőségét", az önpusztításig tolva határait egyre csak nem él vele. Persze ezekkel a bizonytalanságokkal sokunk tud azonosulni, hiszen mi is voltunk - már aki volt - önmagukat és útjukat kereső huszonévesek, tele kérdőjelekkel, kétségbeesett lépésekkel, és tettekkel, amelyek esendőségünket tükrözték, saját magunk számára is.


DE. Tekintsünk el attól, hogy minden arra irányuló igyekezetem ellenére, hogy kedveljem, az intellektusán kívül számomra semmi, de semmi vonzó nincs ennek a lánynak a személyiségében. Akkor is ott van a fő téma, a szexualitás. Elvileg a hitelességről lenne szó, ami odáig rendben is van, hogy a nem kisportolt testű, sőt, előnytelen alkatú és a külsejükkel a mai megjelenés-őrületből kimaradva - egészségesen vagy kevésbé egészségesen - minimálisan foglalkozó, otthonkára hajazó ruhákat hordó nőknek is van párkapcsolata, szexuális élménye, mert ez természetes. Ami nem természetes, az az, hogy Hannah, ez a kövérkés, helyes, de átlagos külsejű lány soha, de soha nem szembesül elutasítással. Amikor pedig mégsincs egyetértés, az is legfeljebb az érzelmek komplikáltsága vagy a politikai nézetek összeegyeztethetetlensége miatt történik.


Az, hogy valaki őt - ahogy ez mindenki mással is megtörténik - nem találja vonzónak, vagy csak simán nem érdekli, egyetlenegyszer nem fordult elő a sorozat eddigi 20 részében. Példa pedig akad bőven, mert Hannah-t bizony úton-útfélen lekapja egy-egy figyelemreméltó és kevésbé figyelemreméltó (de inkább figyelemreméltó) (úri)ember, és viszont. És nem csak azokban az esetekben, amikor a másik félnek lehetősége van megismerni őt, majd elalélni a - számomra egyébként az eszén kívül taszító - személyiségétől, hanem akkor is, amikor egyetlen pillanatra találkoznak csak, amikor a puszta benyomás, a külső, a szemünk elé táruló látvány, a szikra, a szexuális izgalom számít. És nem azért vonom fel a szemöldökömet, mert azt gondolom, hogy Hannah ne lehetne vonzó valaki, vagy akár sokak számára is - naná, hogy lehet -, hanem azért, mert azt sugallni, hogy kivétel nélkül bárki, bármikor megkíván egy adott nőt, ezúttal történetesen ilyen megjelenéssel, számomra legalább annyira hiteltelen és álságos, mint az ilyen külsejű emberek mellőzése a "mainstreamből". Egyik sem reális, mert a valóságban egyik sem létezik.


Igen, a modellkülsejű barátnő megjárja azt a poklot, amelyben sem a magánélet, sem a munka, sem az élet úgy önmagában nem jön össze, akár hosszú hónapokig, évekig, és éppen a bizonytalanságaiból fakadóan a sikerességi mérlege rettentő távol áll a gyönyörű megjelenésével azonosított sztereotípiától. Van még sötét családi titkokat rejtegető, drogos másik barátnő, akinek szintén hullámvasút az élete, és persze a szerelmet relatíve későn megismerő, mellesleg bombatestű harmadik barátnő, aki ugyancsak megszenvedi a pártalálás nehézségeit.

Tehát a külsejétől függetlenül mindenkit ér elutasítás a párkapcsolatok, a szexualitás terén - ahogy az természetes -, egyedül Hannah-t nem. Ez viszont meglehetősen a külsejük miatt mindenkit megkapó sablonos cicababa-figurákra emlékeztet, csak ezúttal a külső ellenére/attól függetlenül történik mindez, méghozzá egy ilyen jelenséghez a testi és személyiségbeli adottságok valószínűtlen együttesével rendelkező főhőssel. Nővel.


Így fordulhat elő az, hogy pusztán egy összefutást követően Patrick Wilson is ráveti magát Hannah-ra. Patrick Wilson! ... ??? Önmagában az, hogy ez a férfi ezt a nőt vonzónak találja, teljességgel lehetséges. De hogy mindenki annak találja, és még Patrick Wilson IS, na az egyszerűen túlzás. Nem számomra túlzás, hanem egyáltalán. A feleségétől külön élő orvos, aki teljesen ismeretlenül a nappal baby dollban feszítő Hannah-tól indul be. Ezen a ponton minden valódi nyitottságom mellett is erősen gyakorolnom kellett hitetlenségem száműzését, de nem sikerült maradéktalanul. Lett volna csak egyetlen elutasítás, csak egyetlenegy, hogy megtévesszen; hogy az illúziókra hajlamos érzékek által azt az egyetlen esetet aránytalanul felnagyítva elhiggyem, hogy ez az egész, így, ahogy látom, megtörténhet egy emberrel. De valamiért nem fáradtak ezzel a készítők, ami miatt nyilvánvalóan olyan érzésem van, mintha mindannak, ami Hannah és a figyelemreméltó (vagy kevésbé figyelemreméltó, de inkább figyelemreméltó) hímek között történik, a fele pusztán az ihletforrásul szolgáló valós személy álomképeiben kelt volna életre, amit a párhuzamos fikciós univerzumban kényelmesen valósággá avattak.

Így válik hiteltelenné számomra a mese a nagyvárosi fiatal értelmiségi nő életélményéről. Hogy egy másik példát említsek, Bridget Jones-nak például sok hibája van, ami olykor idegesítő lehet, ráadásul ő is ducibb a sztárügyvédek világegyetemében erőfeszítés nélkül elfogadható átlagnál, de Hannah-val ellentétben ő rendelkezik szerethető, méghozzá lényeges szerethető tulajdonságokkal. Van integritása, eredendően jólelkű, és ha kicsit naiv is, képes tanulni a hibáiból. Hannah esetében azonban nem találok ilyesmit, és ha az alkotók a gyerekes, felelősségvállalást teljességgel nélkülöző reakcióival az esendőségét, és ezáltal szerethetőségét kívánták érzékeltetni, alaposan mellélőttek. Pusztán arra hagyatkozni, hogy a magára ismerés minden nagyvárosi fiatalból szimpátiát vált ki, könnyelműség. Én például valóban magamra ismerek Hannah szorongásainak többségében - ahogy a többiekében is, mivel úgy vélem, hogy ennek a generációnak a félelmei meglehetősen univerzálisak -, a (nem) megoldásai vagy azokra (nem) tett kísérletei azonban már nagyon távol állnak tőlem. Lehet, hogy ha New York-i fiatal lennék/lettem volna, ez másképp alakul, de hogy nem vagyok/voltam, az mit sem változtat azon, hogy mostanra hiteltelen és bosszantó figurává vált ez az ikonikusnak szánt főhős. Nő.


Mellesleg pedig meggyőződésem, hogy számos hollywoodi sztár azért imádja Hannah-t, és legfőképp Lenát, mert megkönnyebbültek, hogy nem nekik kell felvállalni azokat a gyengeségeket, amelyek közvetítéséért Hannah/Lena vállalja a felelősséget; hogy nem kell feladniuk a valóságnál sokkal tetszetősebbnek tűnő látszat mögé rejtőzés lehetőségét, mert képtelenek lennének szembesülni a valós képpel. Megteszi ezt helyettük Hannah a sorozatban, és Lena az életben, és ennyi elég. Támogatják ezt a megközelítést - mert isten ments, hogy egy ilyen úttörő és egyedülálló jelenséget a faji sokféleség hiányán túl kritizálni merjünk -, mindaddig, amíg őket biztosan nem veszi Hannah-val egy kalap alá a világ, és amíg magukat sem kell azonosítani ezzel a nem annyira kiemelkedően szép, nem annyira magabiztos, nem annyira határozott, szorongásokkal teli emberrel. Amíg ők - természetesen - kívülről szemlélik azt, amiben mindenki magára ismer, csak éppen annyira, amíg az még kényelmes számára.

Nagyon örültem volna, ha hiteles életeket látok, és míg szinte az összes többi szereplő karaktere telitalálat ebből a szempontból, Hannah-é közel sem az. Ennek pedig semmi köze az alkatához vagy a megjelenéséhez, egyszerűen csak az a helyzet, hogy a romkomok közhelyes és illúzióteremtő, közönségbarát protagonistáin kívül nincs olyan nő, aki - ráadásul a külsejétől ÉS a személyiségétől függetlenül - mindenkit levesz a lábáról. És még Patrick Wilsont is.

Tavasz, gyere! Várunk...


2013. március 7., csütörtök

Aki elmegy, az sosem ért ide igazán

Az ilyen internetbölcsességek általában megállnak az alábbi 4-5. mondatánál, amiből aztán hatalmas közhelyek, szabados értelmezést engedő gondolatok születnek. Ez azonban tovább megy, és a félremagyarázhatatalan, támadhatatlan, alternatív értelmezésekre lehetőséget nem adó lényeg ott kezdődik. Ezért tetszik. Na meg néhány mondat - például a címbeli idézet, vagy az utolsó gondolat - nagy súllyal becsapódó igazsága miatt. Mert ez a tudat - nem illúzió, hanem tudat - hihetetlen módon felszabadító.


2013. március 5., kedd

Kommentár nélkül

“Marina Abramovic and Ulay started an intense love story in the 70s, performing art out of the van they lived in. When they felt the relationship had run its course, they decided to walk the Great Wall of China, each from one end, meeting for one last big hug in the middle and never seeing each other again. at her 2010 MoMa retrospective Marina performed ‘The Artist Is Present’ as part of the show, a minute of silence with each stranger who sat in front of her. Ulay arrived without her knowing it and this is what happened.”









2013. március 4., hétfő

A táncszínház alkalma

Egyetemistaként volt szerencsém részt venni Kállay Géza azóta már elhíresült "A dráma alkalma" című kurzusán, amelynek lényege - igazán posztmodernül önreflexív módon - az volt, hogy minden órán egy adott drámai mű (főleg Shakespeare-ek, valamint aktuális bemutató okán Ibsen) színpadra állításához kapcsolódóan egy meghívott színművésszel elemeztük a műveket. Mondanom sem kell, tele volt a D épület nagyelőadója. Volt rögtönzött Macbeth bemutató is a félév során, és ahogy Kállay professzor szerint a színház az "ott és akkor" művészete, tehát a "dráma alkalmát" csak élőben és mulandó módon tapasztalhatja meg az ember, ezek az órák is úgy váltak feledhetetlen élménnyé, hogy részt vettünk rajtuk és bennük. És ha esetleg videofelvétel készült volna róluk, azokon keresztül talán meg tudnám értetni másokkal, hogy miért voltak olyan különlegesek ezek a csütörtök koradélutánok, hogy miért vállaltam, hogy rohanok utána tanítani, de ki nem hagyom az órákat, mégis, mindenképp megismételhetetlen az, amivel ott és akkor gazdagodtam általuk - hiszen a dráma alkalmának megszületéséért felelős tényezők egyike éppen a néző jelenidejű részvétele.

Így van ez a táncszínházzal is, noha tény, hogy az előadások ma már rögzíthetők és megőrizhetők az utókornak - és micsoda szerencse, hogy így van! Az azonban biztos, hogy Lukács András Philip Glass Tirol Concertójának II. tételére készített Örvény című koreográfiája a táncszínház azon ritka alkalmainak egyike, amelyeket személyesen látni kell. És soha nem elég belőle. Számomra a mostani talán a negyedik alkalom, de már nem is számolom - tényleg bármikor, bárhol és bármennyiért beülnék a közönség soraiba, hogy megnézzem.


Ezúttal a 101 éves Erkel Színház újranyitásának alkalmából bemutatott, Pas Des Trois című, három táncdarabból álló estjén volt szerencsém hozzá - szó szerint, ugyanis kedvenc kék közösségi oldalunkon az Operaház által szervezett játékon nyertem a jegyet. Pontosabban jegyeket, de úgy alakult - talán nem véletlenül, ahogy egyszer már korábban is, szintén nyeremény kapcsán -, hogy egyedül mentem a darabra. Nem bántam, sőt. Lassan már hagyományosan, számomra ez egy szakrális, bensőséges esemény, amelynek során teljesen alámerülök annak az univerzumnak az örvényébe, amely az első hang megszólalásakor beszippant.

Amikor felment a függöny a harmadik felvonáshoz, ismét megtörtént. Az a varázslatos pillanat, amely csak ott és akkor, a jelenlétemben születhet meg: egy zseniális zeneműnek, egy nagyszerű, letisztult, mégis kreatívan gazdag koreográfiának és elsőrangú előadók kiforrott, precíz táncának egymásra találása - bennem, bennünk, és köztünk.


A pécsi és a győri balett előadásaiban kiváló táncosok dolgoztak, remek koreográfiákat adtak elő Riederauer Richárd zenéjére és Liszt Magyar rapszódiájára, mégsem tudott magával ragadni az élmény.

Másoknak talán ezek nyújtják azt, amit számomra az Örvény jelent. Ők talán nem értik, hogy miért önt el engem valami földöntúli, eget és földet, a materiálisat a legmélyebb tudattalannal közvetlen erővel összekapcsoló, sejtszintű élmény Philip Glass zenéjének első taktusaira - ehhez hasonlót élhetnek meg azok, akik transzba esnek -, de én még csak ellenkezni sem tudok. Nem mintha akarnék. Mindazonáltal kétségkívül csodáról van szó, amely minden alkalommal megszületik; amely minden alkalommal utat talál a lelkem és a tudatom egy olyan réteghez, amely legmélyebb és legközvetlenebb önazonosságomat jelenti, és katartikusan megrendítő, mert a létezés csodájáról mesél. És zenél. És táncol. És érzékelteti azt minden lehetséges módon. Van az a zene, van az az üzenet és van az a tolmácsolás, amelyek együtt képesek erre.

Nagyon különlegesnek kell lennie annak az embernek, akivel megosztom majd ezt az élményt. Addig egyedül élem át újra a létezés csodáját, a létezés csodájának alkalmát, és hagyom, hogy gazdagítson és éltessen. Ott és akkor, hogy aztán örökké.

2013. március 2., szombat

Az a bizonyos igazi

Kellett már egy ilyen vígjáték. Nagyon - nagyon - reméltem, hogy nem a demagóg lezárás irányába megy majd el a film, és bár végig tele voltam kétségekkel, szerencsére nem csalódtam. Persze kísérőm szerint egyértelmű volt a végkifejlet, de én már tudom, hogy a legelképzelhetetlenebb dolgokat sem lehet soha kizárni, még egy 21. századi, szórakoztatásra szánt komédia esetében sem.


Egyetlen vígjátékot sem néztem még ennyire vegyes érzésekkel és kiélezett érzékekkel, és miközben tényleg nagyon vicces filmet láttam, az egy örökérvényű, de csak most, az önismeret fontosságát felismerő és annak teret adó korban kimondható igazságról is beszél: a tökéletes pár attól tökéletes, hogy Neked az, és ha valakinek az apró rigolyái megőrjítenek, az sosem a hajdobálásról vagy az orr-ráncolásról szól, hanem arról, hogy ő nem hozzád való, mert számodra más rigolyákkal rendelkező társ az igazi. Ezek pedig számodra nem is idegesítőek, hanem olyan megkülönböztető jegyek, amelyeket imádsz a másikban.

És ha találkozol ezzel az emberrel - és valóban az a célod, hogy megtaláld ezt a társat - , sem galambürülék, sem meggondolatlanságból elkövetett sértő megjegyzések, és legfőképp sem egy valójában indokolhatatlan ragaszkodás valamilyen formális vagy informális elkötelezettséghez nem akadályozhatja meg, hogy az egészséges értelem és érzelem együtt győzzön.

Az Igazából szerelem producereiben most sem csalódtam, kellően súlyos részletekkel terhelik meg a végig eredeti humorral operáló filmet, amely félelmetes pontossággal rezonál a mai 30-asok valós életére, dilemmáira, bizonytalanságaira, és épp ezért felemelő, hogy nem elsziruposítva, hanem - érzelmileg - nagyon is a realitás talaján maradva olyan eredmény lehetőségét kínálja, amely megerősíti bennünk, fiatal 30-asokban azt a meggyőződést, hogy érdemes dolgozni azért, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk, és szabad hinni abban, hogy ez az út a boldogság lehetőségéhez.

Mert ilyen nem csak a filmekben történik.

2013. március 1., péntek

A Book and Film of ... All Times

Sam: I'm just asking myself why do I and everyone I love pick people who treat us like we're nothing?

Charlie: ...We accept the love we think we deserve.

Sam: Then why didn't you ever ask me out?

Charlie: I... I just didn't think that you wanted that.

Sam: Well, what did you want?

Charlie: I just wanted you to be happy.


Sam: Don't you get it, Charlie? I can't feel that. That's really sweet and everything but ... you can't just sit there and put everybody's lives ahead of yours and think that counts as love. ... I don't wanna be somebody's crush. I want people to like the real me.