Engem aztán nem kell meggyőzni arról, hogy a női vonzerő nem feltétlenül a modellszerű külsővel áll egyenes arányosságban, vagy arról, hogy milyen fontos nyíltan beszélni a fiatalokat gyakran a szorongásig foglalkoztató, tabunak számító témákról, például a szexualitásról. Mégis, a képernyőn nem szokványos női testeket (is) ruha nélkül felvonultató és a fontos kérdéseket megjátszás nélkül feldolgozó - és emiatt az egekig hájpolt, az HBO által jegyzett Csajok című sorozattól így a második évad végre - két részletben fogyasztva is - csömöröm lett.
Amellett, hogy igenis szükség van egy ilyen friss, a mainstream mesterkéltség szempontjából mesterkéletlen női hangra, nézőpontra; egy legmélyebb félelmeinket megfogalmazó fórumra, úgy érzem, hogy - különösen a második évadban - kissé átlendültek a ló túlsó oldalára. A javarészt önéletrajzi ihletésű főszereplőt, Hannah Horvath-ot alakító Lena Dunhamről civilben mindenki áradozik, imádnivalónak tartják, holott Hannah egy idegesítő, túlzott magabiztossággal közlekedő, mégis darabjaira hulló, céltudatosnak tűnő, mégis sodródó New York-i fiatal lány, aki a körülmények kényszerítő ereje ellenére sem hajlandó akarni felnőni, és szinte könyökölve mászna vissza az anyaméhbe, ha tehetné, így hiába kap rendkívüli - a történetből leszűrhető információk alapján azonban számomra ismét kissé indokolatlan - szakmai lehetőséget, amolyan "karrierje kapujában álló fiatal élete nagy lehetőségét", az önpusztításig tolva határait egyre csak nem él vele. Persze ezekkel a bizonytalanságokkal sokunk tud azonosulni, hiszen mi is voltunk - már aki volt - önmagukat és útjukat kereső huszonévesek, tele kérdőjelekkel, kétségbeesett lépésekkel, és tettekkel, amelyek esendőségünket tükrözték, saját magunk számára is.
DE. Tekintsünk el attól, hogy minden arra irányuló igyekezetem ellenére, hogy kedveljem, az intellektusán kívül számomra semmi, de semmi vonzó nincs ennek a lánynak a személyiségében. Akkor is ott van a fő téma, a szexualitás. Elvileg a hitelességről lenne szó, ami odáig rendben is van, hogy a nem kisportolt testű, sőt, előnytelen alkatú és a külsejükkel a mai megjelenés-őrületből kimaradva - egészségesen vagy kevésbé egészségesen - minimálisan foglalkozó, otthonkára hajazó ruhákat hordó nőknek is van párkapcsolata, szexuális élménye, mert ez természetes. Ami nem természetes, az az, hogy Hannah, ez a kövérkés, helyes, de átlagos külsejű lány soha, de soha nem szembesül elutasítással. Amikor pedig mégsincs egyetértés, az is legfeljebb az érzelmek komplikáltsága vagy a politikai nézetek összeegyeztethetetlensége miatt történik.
Az, hogy valaki őt - ahogy ez mindenki mással is megtörténik - nem találja vonzónak, vagy csak simán nem érdekli, egyetlenegyszer nem fordult elő a sorozat eddigi 20 részében. Példa pedig akad bőven, mert Hannah-t bizony úton-útfélen lekapja egy-egy figyelemreméltó és kevésbé figyelemreméltó (de inkább figyelemreméltó) (úri)ember, és viszont. És nem csak azokban az esetekben, amikor a másik félnek lehetősége van megismerni őt, majd elalélni a - számomra egyébként az eszén kívül taszító - személyiségétől, hanem akkor is, amikor egyetlen pillanatra találkoznak csak, amikor a puszta benyomás, a külső, a szemünk elé táruló látvány, a szikra, a szexuális izgalom számít. És nem azért vonom fel a szemöldökömet, mert azt gondolom, hogy Hannah ne lehetne vonzó valaki, vagy akár sokak számára is - naná, hogy lehet -, hanem azért, mert azt sugallni, hogy kivétel nélkül bárki, bármikor megkíván egy adott nőt, ezúttal történetesen ilyen megjelenéssel, számomra legalább annyira hiteltelen és álságos, mint az ilyen külsejű emberek mellőzése a "mainstreamből". Egyik sem reális, mert a valóságban egyik sem létezik.
Igen, a modellkülsejű barátnő megjárja azt a poklot, amelyben sem a magánélet, sem a munka, sem az élet úgy önmagában nem jön össze, akár hosszú hónapokig, évekig, és éppen a bizonytalanságaiból fakadóan a sikerességi mérlege rettentő távol áll a gyönyörű megjelenésével azonosított sztereotípiától. Van még sötét családi titkokat rejtegető, drogos másik barátnő, akinek szintén hullámvasút az élete, és persze a szerelmet relatíve későn megismerő, mellesleg bombatestű harmadik barátnő, aki ugyancsak megszenvedi a pártalálás nehézségeit.
Tehát a külsejétől függetlenül mindenkit ér elutasítás a párkapcsolatok, a szexualitás terén - ahogy az természetes -, egyedül Hannah-t nem. Ez viszont meglehetősen a külsejük miatt mindenkit megkapó sablonos cicababa-figurákra emlékeztet, csak ezúttal a külső ellenére/attól függetlenül történik mindez, méghozzá egy ilyen jelenséghez a testi és személyiségbeli adottságok valószínűtlen együttesével rendelkező főhőssel. Nővel.
Így fordulhat elő az, hogy pusztán egy összefutást követően Patrick Wilson is ráveti magát Hannah-ra. Patrick Wilson! ... ??? Önmagában az, hogy ez a férfi ezt a nőt vonzónak találja, teljességgel lehetséges. De hogy mindenki annak találja, és még Patrick Wilson IS, na az egyszerűen túlzás. Nem számomra túlzás, hanem egyáltalán. A feleségétől külön élő orvos, aki teljesen ismeretlenül a nappal baby dollban feszítő Hannah-tól indul be. Ezen a ponton minden valódi nyitottságom mellett is erősen gyakorolnom kellett hitetlenségem száműzését, de nem sikerült maradéktalanul. Lett volna csak egyetlen elutasítás, csak egyetlenegy, hogy megtévesszen; hogy az illúziókra hajlamos érzékek által azt az egyetlen esetet aránytalanul felnagyítva elhiggyem, hogy ez az egész, így, ahogy látom, megtörténhet egy emberrel. De valamiért nem fáradtak ezzel a készítők, ami miatt nyilvánvalóan olyan érzésem van, mintha mindannak, ami Hannah és a figyelemreméltó (vagy kevésbé figyelemreméltó, de inkább figyelemreméltó) hímek között történik, a fele pusztán az ihletforrásul szolgáló valós személy álomképeiben kelt volna életre, amit a párhuzamos fikciós univerzumban kényelmesen valósággá avattak.
Így válik
hiteltelenné számomra a mese a nagyvárosi fiatal értelmiségi nő
életélményéről. Hogy egy másik példát említsek, Bridget Jones-nak például sok hibája van, ami olykor idegesítő lehet, ráadásul ő is ducibb a sztárügyvédek világegyetemében erőfeszítés nélkül elfogadható átlagnál, de Hannah-val
ellentétben ő rendelkezik szerethető, méghozzá lényeges szerethető tulajdonságokkal. Van
integritása, eredendően jólelkű, és ha kicsit naiv is, képes
tanulni a hibáiból. Hannah esetében azonban nem találok ilyesmit, és ha az alkotók a gyerekes, felelősségvállalást teljességgel
nélkülöző reakcióival az esendőségét, és ezáltal szerethetőségét kívánták
érzékeltetni, alaposan mellélőttek. Pusztán arra hagyatkozni, hogy a
magára ismerés minden nagyvárosi fiatalból szimpátiát vált ki,
könnyelműség. Én például valóban magamra ismerek Hannah szorongásainak többségében - ahogy a többiekében is, mivel úgy vélem, hogy ennek a generációnak a félelmei meglehetősen univerzálisak -, a (nem)
megoldásai vagy azokra (nem) tett kísérletei azonban már nagyon távol állnak tőlem. Lehet, hogy ha New
York-i fiatal lennék/lettem volna, ez másképp alakul, de hogy nem vagyok/voltam, az mit sem
változtat azon, hogy mostanra hiteltelen és
bosszantó figurává vált ez az ikonikusnak szánt főhős. Nő.
Mellesleg pedig meggyőződésem, hogy számos hollywoodi sztár azért imádja Hannah-t, és legfőképp Lenát, mert megkönnyebbültek, hogy nem nekik kell felvállalni azokat a gyengeségeket, amelyek közvetítéséért Hannah/Lena vállalja a felelősséget; hogy nem kell feladniuk a valóságnál sokkal tetszetősebbnek tűnő látszat mögé rejtőzés lehetőségét, mert képtelenek lennének szembesülni a valós képpel. Megteszi ezt helyettük Hannah a sorozatban, és Lena az életben, és ennyi elég. Támogatják ezt a megközelítést - mert isten ments, hogy egy ilyen úttörő és egyedülálló jelenséget a faji sokféleség hiányán túl kritizálni merjünk -, mindaddig, amíg őket biztosan nem veszi Hannah-val egy kalap alá a világ, és amíg magukat sem kell azonosítani ezzel a nem annyira kiemelkedően szép, nem annyira magabiztos, nem annyira határozott, szorongásokkal teli emberrel. Amíg ők - természetesen - kívülről szemlélik azt, amiben mindenki magára ismer, csak éppen annyira, amíg az még kényelmes számára.
Nagyon örültem volna, ha hiteles életeket látok, és míg szinte az összes többi szereplő karaktere telitalálat ebből a szempontból, Hannah-é közel sem az. Ennek pedig semmi köze az alkatához vagy a megjelenéséhez, egyszerűen csak az a helyzet, hogy a romkomok közhelyes és illúzióteremtő, közönségbarát protagonistáin kívül nincs olyan nő, aki - ráadásul a külsejétől ÉS a személyiségétől függetlenül - mindenkit levesz a lábáról. És még Patrick Wilsont is.
