Hú, ezer éve nem volt időm írni, pedig annyi mindenről szeretnék. Most operás felnőtté avatásom kapcsán már muszáj volt, bár nyilvánvalóan az alvásidőmből faragtam le az ehhez szükséges perceket (órákat...). Tulajdonképpen készültem már korábban is, a Nőstényördög c. könyvről és filmről, de a könyvhöz szánt bejegyzésemből egy szemináriumi dolgozat született, így az is szerkesztésre vár még. (És akkor a filmről még nem is írtam, pedig-pedig. Meryl csak egy a sok ok közül:).)
Ettől függetlenül a tervezett témák közül nemsokára várható a 3D-ről alkotott eszmefuttatásom - bár az Avatart azóta sem láttam IMAX-ben, úgyhogy itt még az experimentális rész is hátra van, viszont a hétvégi nagykanizsai világbajnoksághoz minden adat beszerezve, úgyhogy azzal már nem sokáig maradok adósa a közönségnek - vagy legalább magamnak.
Folyt. köv.
2010. június 3., csütörtök
Beavatás
Ma láttam a Nabuccót. Életem első operaelőadása…nem mondom meg, hány évesen :). Hát lássuk csak…először is nézzük a praktikus tanulságokat: Ha az ember 900,- Ft-ért vesz jegyet a harmadik emeletre, akkor legyen felkészülve arra, hogy a főbejáraton nem jut el a székéig. Hogy E. barátnőmet idézzem, akinek egyébként ezt az élményt köszönhetem, „lehet, hogy ennyire rossz helyen ülünk, hogy kintről kell felmenni”. Na de azért nem ilyen vészes a helyzet, az ülésünket az oldalbejáraton megközelítve is kapunk ruhatárat, igényes büfét, mosdókat; igaz, mindehhez számolhatatlanul sok lépcsőfordulót kell leküzdeni – és akkor még mindig csak az első emeleten tartunk! Méghogy az operába járók nem elég sportosak! Garantálom, hogy harmadik emeleti jeggyel kiváltható a napi kocogás. A nézőtérre érve félelmetes látvány fogad, ugyanis óriási magassága (vagy a mi szemszögünkből mélysége) van az épületnek, és az emeletek is igen meredekek. Az erkély lépcsői magasak és keskenyek, ráadásul az utolsó(nak hitt) fokról továbbléve már a karzat szélén a tériszonnyal vegyes szabadesés állapotát is megtapasztalom, mert a vakító fényben nem látszik, hogy van még eggyel lejjebb. Persze ég az arcom, a homlokomra van írva, hogy xx éves létemre (bárcsak XX lenne) még életemben nem jártam az Operában, különben tudnám, hogy ott van mégegy lépcsőfok. Ám kisvártatva megérkezik a következő áldozat (na jó, ő külföldi, de akkor is), és nyugtázom, hogy nem én vagyok vaksibb a kelleténél (bár igen, de ez most épp irreleváns).
Egyébként a színházterem gyönyörű, és tele van. Nagyon sok a külföldi. A karzaton az első sorban ülni még a harmadik emeleten is tökéletes, mivel minden látszik, ha előre könyökölünk (ha nem dőlünk előre, akkor semmi nem látszik, tehát érdemes az előbbi módszert választani). Így bátran ajánlom mindenkinek a 900,- Ft-os jegyet, ha még csak óvatosan próbálkozik az operalátogatással, ennyit mindenképpen megér. Amikor elsötétül a nézőtér, tapsolni kezdenek a nézők. Majd jön a darab, és bár nem értem, milyen nyelven énekelnek, egy kivetítőn magyarul lehet olvasni a szöveget. Egyébként még jól is járunk, hogy mint utóbb kiderült, olasz a darab nyelve, mivel valószínűleg akkor sem értettem volna semmit az áriákból, ha magyarul adták volna elő azokat.
A hangok lenyűgözőek, és fentről az egész színpadot belátni…kicsit túlságosan is, így a zenekari árok minden tagjának homloktörölgetése vagy a díszletek kicserélése a háttérben kicsit kizökkent, vagyis inkább nem hagyja, hogy magába szippantson a színpad világa. Ezt a hatást némiképp fokozza, hogy a szereplők minden felvonás után kijönnek meghajolni. Ez persze egy részről szimpatikus, mert sajátosan „operás” jelleg, de mégis. Így talán mégis megéri jobb helyre venni a jegyet, bár engem nem zavart a széles perspektíva, a meghajlás pedig mindenhonnan látszik.
El kell telnie egy-két felvonásnak (három van belőle), mire rájövök, hogy ami a kivetítőn egyszer szerepel, azt a szereplők sokszor ismétlik énekben, így nyugodtan elmerülhetek a látványban, és ha időnként pillantok csak fel a magyar szövegre, nem tudok annyit kihagyni, hogy elveszítsem a fonalat. Nem is gondoltam volna, hogy az operák pont olyanok, mint a Barátok közt – ha kimarad egy-két epizód, akkor is könnyedén be tudunk kapcsolódni az eseményekbe. Színházhoz és táncelőadásokhoz szokott szememnek egy kicsit kevés a mozgás, a „színészi” játék, de nyilván ez a műfaj nem is erről szól. Ami viszont dicséretre méltó, az az énekesek iszonyú energiája, amivel dolgoznak, és amit annyira szoktam hiányolni a színészek munkájából. Külön pirospont a rendezőnek, hogy egy szívemnek oly kedves szólótáncot is láthatunk Fehér Edittől. Gyönyörű. A szerzők ugyan nem klasszikus, de hepiendet varázsolnak a darab végére, a jó jutalmát, a gonosz méltó büntetését nyeri el, bár természetesen az, hogy ki melyik oldalon áll, nem ennyire egyszerű. Összességében nagyon örülök, hogy elmentünk, a jövőben sokkal bátrabban fogom az operaelőadások kínálatát is nézegetni – főleg most érdemes, mert mint E. barátnőmtől megtudtam, a június az operaszezon az egész világon. Már meg is van az új jegy az Örvényben című balettest bemutatójára, szombatra. Még valaki?
2010. március 28., vasárnap
Forever swinging
Nem tudom, hogy más is hasonló érzéssel viseltet-e a körlevelek iránt, mint én, de az az igazság, hogy bármennyire idegesít is, hogy annyi, számomra érdektelen üzenetet kapok, sosem visz rá a lélek, hogy leiratkozzam róluk, mert ki tudja, hátha a következővel érkezik majd egy fontos, érdekes, kihagyhatatlan vagy akár sorsfordító üzenet. És ez végülis ingyenes, nem úgy, mint a lottó, ahol a hasonló csodavárás kemény (és tapasztalatom szerint fölösleges) forintokba kerül; egyedül az olvasatlan leveleim többezer darabra rúgó számát kell elviselnem - mert persze törölni sem szoktam őket.
Ma viszont úgy érzem, hogy megnyertem a körlevél-lottót (ami a szelvényes megoldásban soha nem sikerülne), hiszen egy fantasztikus videóról kaptam értesítést, amit mindenkinek, aki érdeklődik a tánctörténet iránt, érdemes megnéznie.
A Frankie Manning, a swing tánc (lindy-hop) atyjáról készült utolsó dokumentumfilm, Frankie Manning: Never Stop Swinging megnézése után jöttem csak rá, hogy mennyi félinformációról és városi legendáról tudtam már korábban is Frankie-vel kapcsolatban, de itt végre minden a helyére kerül. Csodálatos archív felvételekkel, Frankie, a fia, Chazz és egykori táncosa, Ruthie Rheingold közreműködésével valódi hiánypótló tánctörténeti dokumentumfilm készült, amely teljes közelségbe hozza a bennem például eddig csak tapogatózó benyomásokat Frankie-vel és a lindy-hop kialakulásával kapcsolatban. Jó meggyőződni arról, hogy mindez valóság volt, és nem csak legenda: egy ember kreativitásából egy egész műfaj született, mindenféle hivatalos iskola nélkül, ám iskolává vált és hogy bár sokan azt gondolják, a lindy-hop kizárólag az afro-amerikaiak műfaja, a művészet és a művészek már az 1930-as években sem ismertek faji különbségeket. Jó látni, ahogy Frankie az egész világon bárkit előítéletektől mentesen tanított Európától Ázsiáig, beleértve Magyarországot is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy 2002-ben én is részt vehettem a hazai workshopon, amit fiával, Chazz-zel együtt tartottak, fantasztikus élmény volt. Persze értékelni talán csak most tudom igazán, én nem lévén swing táncos, ráeszmélve, hogy milyen kulturális örökség része voltam akkor.
És most már az is világos, hogy sok akrobatikus elemet, amelyet ma az akrobatikus rock and rollban használunk, eredeti formájában maga Frankie talált ki. (Ez egy jó 21. századi kvízkérdésre is beváltható információ, rögtön a "Melyik Robert Pattinson leglátogatottabb rajongói weboldala?" kérdés után.)
A leglenyűgözőbb számomra mégis az, hogy Frankie harminc év szünet után tért vissza a tánchoz és 75 évesen még Tony-díjat is nyert (szó bennszakad... áll lees); ez reményt ad, hogy bár a mai világban minden valóban kiszámíthatatlan, ez talán azt is jelentheti, hogy bármi jó is megtörténhet bármikor, akkor, amikor józan ésszel már elképzelhetetlennek tartanád azt. De azért nem árt, ha megadjuk magunknak az esélyt. Kezdetnek, úgy gondolom, megteszi például, ha továbbra sem iratkozom le azokról a bizonyos körüzenetekről:).
Ma viszont úgy érzem, hogy megnyertem a körlevél-lottót (ami a szelvényes megoldásban soha nem sikerülne), hiszen egy fantasztikus videóról kaptam értesítést, amit mindenkinek, aki érdeklődik a tánctörténet iránt, érdemes megnéznie.A Frankie Manning, a swing tánc (lindy-hop) atyjáról készült utolsó dokumentumfilm, Frankie Manning: Never Stop Swinging megnézése után jöttem csak rá, hogy mennyi félinformációról és városi legendáról tudtam már korábban is Frankie-vel kapcsolatban, de itt végre minden a helyére kerül. Csodálatos archív felvételekkel, Frankie, a fia, Chazz és egykori táncosa, Ruthie Rheingold közreműködésével valódi hiánypótló tánctörténeti dokumentumfilm készült, amely teljes közelségbe hozza a bennem például eddig csak tapogatózó benyomásokat Frankie-vel és a lindy-hop kialakulásával kapcsolatban. Jó meggyőződni arról, hogy mindez valóság volt, és nem csak legenda: egy ember kreativitásából egy egész műfaj született, mindenféle hivatalos iskola nélkül, ám iskolává vált és hogy bár sokan azt gondolják, a lindy-hop kizárólag az afro-amerikaiak műfaja, a művészet és a művészek már az 1930-as években sem ismertek faji különbségeket. Jó látni, ahogy Frankie az egész világon bárkit előítéletektől mentesen tanított Európától Ázsiáig, beleértve Magyarországot is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy 2002-ben én is részt vehettem a hazai workshopon, amit fiával, Chazz-zel együtt tartottak, fantasztikus élmény volt. Persze értékelni talán csak most tudom igazán, én nem lévén swing táncos, ráeszmélve, hogy milyen kulturális örökség része voltam akkor.
És most már az is világos, hogy sok akrobatikus elemet, amelyet ma az akrobatikus rock and rollban használunk, eredeti formájában maga Frankie talált ki. (Ez egy jó 21. századi kvízkérdésre is beváltható információ, rögtön a "Melyik Robert Pattinson leglátogatottabb rajongói weboldala?" kérdés után.)
A leglenyűgözőbb számomra mégis az, hogy Frankie harminc év szünet után tért vissza a tánchoz és 75 évesen még Tony-díjat is nyert (szó bennszakad... áll lees); ez reményt ad, hogy bár a mai világban minden valóban kiszámíthatatlan, ez talán azt is jelentheti, hogy bármi jó is megtörténhet bármikor, akkor, amikor józan ésszel már elképzelhetetlennek tartanád azt. De azért nem árt, ha megadjuk magunknak az esélyt. Kezdetnek, úgy gondolom, megteszi például, ha továbbra sem iratkozom le azokról a bizonyos körüzenetekről:).
2010. március 24., szerda
Jamming
Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a videót. Minden alkalommal, amikor megnézem a "The Office" c. amerikai sorozat 6. évadából Pam és Jim (=Jam, :P) esküvői jelenetét, az egyszerűen tökéletes. (SPOILER!) Egyébként is a legszebb párkapcsolati ábrázolás az övék, amit valaha a képernyőn láttam, de éppen attól hatásos, mert nagyon is hétköznapinak tűnik, ami akár velünk is megtörténhet, pedig egyúttal tündérmesének is beillik. És mégsem, és mégis az. Hogy a tűnődő férfiak értsék, mire gondolok: ha egy nő azt mondja (és sokan mondták), hogy ő is ilyen esküvőt szeretne, akkor valószínűleg arról ábrándozik, hogy úgy nézzenek rá az esküvő napján (és persze máskor is), ahogy Jim néz Pamre a Niagara vízesésnél :). Arra pedig én várom kíváncsian a válaszokat, hogy a férfiak szerint léteznek-e Jimek a valóságban, akik annyira tudnak szeretni, hogy az "A-tervük" egy "esküvő nagyjából azon a napon, amikor megismertem őt", ahelyett, hogy menekülnek az elkötelezettségtől (mindenféle célzás nélkül).
Chris Brown zenéje telitalálat, persze rajtam kívül már mindenki tudta, hogy az ötlet egy valódi esküvői felvételből származik, amit már 45 millióan láttak a YouTube-on, úgyhogy miután rátaltam a forrásra, én is megnéztem.
A táncos énem megkívánja, hogy rögtön felhívjam a figyelmet egy viccesnek szánt, de szerintem inkább találó és igényes paródiára, már csak a tánc miatt is érdemes rákattintani.
Persze ettől még számomra a "Jam" jelenet marad az örök elsőszámú, remélem, egyszer majd nemcsak a képernyőn.
Chris Brown zenéje telitalálat, persze rajtam kívül már mindenki tudta, hogy az ötlet egy valódi esküvői felvételből származik, amit már 45 millióan láttak a YouTube-on, úgyhogy miután rátaltam a forrásra, én is megnéztem.
A táncos énem megkívánja, hogy rögtön felhívjam a figyelmet egy viccesnek szánt, de szerintem inkább találó és igényes paródiára, már csak a tánc miatt is érdemes rákattintani.
Persze ettől még számomra a "Jam" jelenet marad az örök elsőszámú, remélem, egyszer majd nemcsak a képernyőn.
2010. március 8., hétfő
Bizarr
Ma Nőnap van, és ez a tény egész addig elkerülte a figyelmemet, amíg egyik 8 éves tanítványom meg nem jelent a délutáni táncórán egy rakás virág kíséretében. Azon már túlléptem, hogy nekiálljak azon tűnődni, vajon miért viseltetek tökéletes közömbösséggel eme ünnepnap iránt, hiszen ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt 29 évben hányan érezték fontosnak felhívni a figyelmemet a tényre, miszerint tulajdonképpen én is nő vagyok, nem is nagyon kell tovább bogoznom a szálakat. De mégis, akkor is, ha tudom, hogy ez egyáltalán nem volt így ideális, elképesztően bizarrnak tartom, hogy alsós kislányoknak a fiú osztálytársaik tanári utasításra egyenvirágot osztogatnak „Nőnap” alkalmából. Értem én, hogy a nők iránti tiszteletre történő korai nevelés lenne a cél, de mivel a fiúk semmiféle választ nem kapnak arra a kérdésre, hogy miért is kell nekik virágot adniuk a lányoknak azon kívül, hogy március 8-a Nőnap, tehát ilyenkor ezt kell/illik tenni, illetve még az előítéletektől mentes kislányok sem értik, hogy valójában minek szól az ünneplés, úgy ez a cél meglehetősen távolinak tűnik. Elképzelhető, hogy ma már másképp van, de az én gyerekkoromban bizony semmiféle kontextusba nem helyezték ezt a nagy virágosdit, az alsó tagozatban néhány évig mindig kaptam egy szál, a Tanítónénik (!) által bevásárolt jácintot vagy szegfűt, általában kínos feszengések közepette egy olyan osztálytársamtól, akivel egyébként – jó alsóshoz illően – fújtunk egymásra; de ha éppen egy kisfiú egy olyan kislánynak adta is a virágot, aki történetesen tetszett neki, akkor aztán jöttek a megfelelő korosztályos beszólások.
Én személy szerint akkor nem értettem, hogy miért ünnepelnek engem valamiért, amiről nem tehetek, hiszen éppen csak úgy esett, hogy lánynak születtem. Persze, mondhatnánk, hogy a születésnapi vagy névnapi ajándékért sem kell „megdolgozni”, de ezekkel az alkalmakkal egy gyerek is könnyen tud azonosulni, hiszen érti, hogy az ő születésnapjáról, az ő nevéről, vagyis az őt lényegileg meghatározó eseményekről, végső soron róla van szó azon a napon. De hogy érti meg egy 8 éves kislány, hogy mit jelent nőnek lenni? Miért nem magyarázzák el ezt az eseményt a kisiskolásoknak az ő szintjükön, hogy értsék, jó dolog a lányokat tisztelni, udvariasnak lenni velük, a lányok pedig fogadják örömmel az ilyen odafigyelést? Hogy mindkét fél előnyére válik, ha egy férfi tiszteletet mutat a nők iránt, amennyiben azzal a nők nem élnek vissza? Hogy nemcsak azzal hívhatja fel magát egy fiú, ha megdobálja vagy megrugdossa osztálytársnőjét, és hogy ha egy fiú kedves egy lányhoz, akkor a lánynak nem feltétlenül kell elutasítóan viselkednie vele? Hogy a figyelmesség – csak azért, mert külön napot jelöltek ki rá a naptárban-, nem csak a nőket illeti meg, illetve hogy évi egy szál vágott virággal (de cserepessel sem!) nem lehet kipipálni a másik ember iránti figyelmességet, és hogy ez az „ünnep” egyáltalán nem erről szól, amit pedig mi kisgyerekként valószínűleg egyetlen tanulságként vontunk le a sok kínos nőnapi élményből.
Olyan nagy felelőssége lenne ebben éppen azoknak a Tanítónéniknek (mert ugye még ma is túlnyomórészt belőlük áll az alsós tanári kar, a Tanárbácsi ritka, mint a fehér holló), akik - az én tapasztalataim szerint – csak megveszik a virágokat – a fiúk helyett, hagy ne kezdjem azzal, hogy miféle nevelési cél valósul meg már ebben az egy mozzanatban a kívánt hatás helyett – és igyekeznek túl lenni az egész hercehurcán, amiből a „szegény kicsi gyerekek úgysem értenek egy szót sem”. Ha már ragaszkodunk ehhez a hagyományhoz, akkor talán a Tanítónénik elmehetnének együtt a fiúkkal a piacra az első óra előtt, ha erre van mód, hogy a gyerekek érezzék, ők tesznek valamit, aminek egy társuk majd örülni fog. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan lehet alsós fiúkat motiválni ilyesmire, de lehet, hogy a kötelező virágos kör helyett egy beszélgetős osztályfőnöki óra látványosabb eredményekkel kecsegtetne.
Apropó figyelmesség, ne feledkezzünk meg azokról a fiú-és férfitársainkról sem, akik épp ma ünneplik a születésnapjukat vagy volt szerencséjük a Zoltán nevet kapni a keresztségben, úgyhogy boldog születés- és/vagy névnapot Nekik!
Én személy szerint akkor nem értettem, hogy miért ünnepelnek engem valamiért, amiről nem tehetek, hiszen éppen csak úgy esett, hogy lánynak születtem. Persze, mondhatnánk, hogy a születésnapi vagy névnapi ajándékért sem kell „megdolgozni”, de ezekkel az alkalmakkal egy gyerek is könnyen tud azonosulni, hiszen érti, hogy az ő születésnapjáról, az ő nevéről, vagyis az őt lényegileg meghatározó eseményekről, végső soron róla van szó azon a napon. De hogy érti meg egy 8 éves kislány, hogy mit jelent nőnek lenni? Miért nem magyarázzák el ezt az eseményt a kisiskolásoknak az ő szintjükön, hogy értsék, jó dolog a lányokat tisztelni, udvariasnak lenni velük, a lányok pedig fogadják örömmel az ilyen odafigyelést? Hogy mindkét fél előnyére válik, ha egy férfi tiszteletet mutat a nők iránt, amennyiben azzal a nők nem élnek vissza? Hogy nemcsak azzal hívhatja fel magát egy fiú, ha megdobálja vagy megrugdossa osztálytársnőjét, és hogy ha egy fiú kedves egy lányhoz, akkor a lánynak nem feltétlenül kell elutasítóan viselkednie vele? Hogy a figyelmesség – csak azért, mert külön napot jelöltek ki rá a naptárban-, nem csak a nőket illeti meg, illetve hogy évi egy szál vágott virággal (de cserepessel sem!) nem lehet kipipálni a másik ember iránti figyelmességet, és hogy ez az „ünnep” egyáltalán nem erről szól, amit pedig mi kisgyerekként valószínűleg egyetlen tanulságként vontunk le a sok kínos nőnapi élményből.
Olyan nagy felelőssége lenne ebben éppen azoknak a Tanítónéniknek (mert ugye még ma is túlnyomórészt belőlük áll az alsós tanári kar, a Tanárbácsi ritka, mint a fehér holló), akik - az én tapasztalataim szerint – csak megveszik a virágokat – a fiúk helyett, hagy ne kezdjem azzal, hogy miféle nevelési cél valósul meg már ebben az egy mozzanatban a kívánt hatás helyett – és igyekeznek túl lenni az egész hercehurcán, amiből a „szegény kicsi gyerekek úgysem értenek egy szót sem”. Ha már ragaszkodunk ehhez a hagyományhoz, akkor talán a Tanítónénik elmehetnének együtt a fiúkkal a piacra az első óra előtt, ha erre van mód, hogy a gyerekek érezzék, ők tesznek valamit, aminek egy társuk majd örülni fog. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan lehet alsós fiúkat motiválni ilyesmire, de lehet, hogy a kötelező virágos kör helyett egy beszélgetős osztályfőnöki óra látványosabb eredményekkel kecsegtetne.
Apropó figyelmesség, ne feledkezzünk meg azokról a fiú-és férfitársainkról sem, akik épp ma ünneplik a születésnapjukat vagy volt szerencséjük a Zoltán nevet kapni a keresztségben, úgyhogy boldog születés- és/vagy névnapot Nekik!
2010. január 3., vasárnap
Nem kell havat lapátolni!
Itt ülök egy háromemeletes lakástömb első emeletén, hallgatom, ahogy a házmester takarítja odalent a frissen esett havat, és hirtelen minden porcikámat átjárja a végtelen hála érzése: imádok lakásban élni!!! Időről időre megszilárdul bennem a meggyőződés, és mindig a hólapátoláshoz hasonlóan jelentéktelennek tűnő dolgok okozzák a katarzist. Lehetséges, hogy valóban ezek azok az események, amelyek az „élet apró örömei” kategóriába tartoznak, ám épp ezért, látszólagos jelentéktelenségük ellenére hatalmas fontossággal bírnak.
A kertes házban eltöltött 25 év után már több mint 4 éve vagyok elégedett lakáslakó, és bár a gyerekkorom több szempontból sem volt ideális, már tudom, hogy akkor sem vágynék egy kertvárosi/vidéki családi építménybe, ha minden tündérmesébe illően alakult volna korábban. Nézzük csak: A lakás első és legfontosabb előnye a kitermelhető rezsiköltség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyönyörű, viszonylag csendes, de jól frekventált helyen sikerült albérletet szereznünk, egy téglaépületben, amelyben minden lakásnak önálló fűtése van, tehát sok szempontból szerencsém is van. De a lényeg nem változik: a lakásban van esély a költségek megteremtésén túlmutató célokért is dolgozni napi 8-12-14 órát.
Kettes számú előny: nem túl kicsi, de nem túl nagy élettér, amelynek takarítása emberi léptékkel mérve is kivitelezhető. Persze az is igaz, hogy mivel a nap nagy részében nem vagyok otthon, nem is kellene nagyobb lakás, viszont a takarítás így is embert próbáló feladat, ha azt szeretném, hogy minden helyiség normálisan nézzen ki. Nem is mindig sikerül, de legalább érvényes kísérleteket tudok tenni rá, nem úgy, mint egy családi házban, amelynek a jelenlegi (és jövőbeli) életformám mellett kizárólag egy bejárónővel lenne esélye a túlélésre.
Harmadszor: a lakás a fővárosban van!!! Rendkívül fontos tulajdonság, mondhatni verhetetlen, ezért aztán inkább a nulladik helyre kívánkozik (mint A kis herceg a kedvenc könyveim 12-es listáján), mert besorolhatatlan egy ilyen összeállításba. Egyszerűen imádom a várost; a belváros, a szupermarketek vagy a repülőtér közelségét, hogy van éjszakai tömegközlekedés és minden film, amely Magyarországra érkezik, biztosan látható majd valamelyik moziban, mégpedig a hazai bemutató napján. Szerencsére a városi léttel azonosított negatív jellemzőket elkerülöm ezen a környéken, bár számomra a repülőgépek zaja is zene, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi eltántoríthatna a fővárostól. Esetleg London.
Negyedszer: nincsen kert, járda, bejáró, hozzánk tartozó utcarész, amelyeket gondozni kell, illetve nem kell kutyát tartani ahhoz, hogy megvédjük az értékeinket (a biztonsági zárakon túl, természetesen). A félreértés elkerülése érdekében: imádom az állatokat, különösen a kutyákat (a növények szeretetébe inkább ne menjünk bele), de sosem volt elég időm arra, hogy a hozzájuk méltó módon foglalkozzak bármilyen állatkánkkal, ezért ellenkezem. Gyerekkoromban pedig természetesen ki nem állhattam az ingerküszöböt messze meghaladó, végeláthatatlan mennyiségű gazolást, ásást, ültetést, kapálást, gyümölcsszedést…a hólapátolásról nem is beszélve! Így tehát jogosnak tűnik, hogy örömmel tölt el ezen tevékenységek teljes kiiktatása az életemből, és az is. A jelenlegi árak és minőség mellett természetesen nagyon hiányzik a kertből leszedett gyümölcs és zöldség, de így is bőven a lakás felé billen a mérleg nyelve.
A teljesség érzéséhez már csak egy, nagyon fontos tulajdonsága hiányzik ennek a lakásnak: hogy a sajátom legyen:).
A kertes házban eltöltött 25 év után már több mint 4 éve vagyok elégedett lakáslakó, és bár a gyerekkorom több szempontból sem volt ideális, már tudom, hogy akkor sem vágynék egy kertvárosi/vidéki családi építménybe, ha minden tündérmesébe illően alakult volna korábban. Nézzük csak: A lakás első és legfontosabb előnye a kitermelhető rezsiköltség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyönyörű, viszonylag csendes, de jól frekventált helyen sikerült albérletet szereznünk, egy téglaépületben, amelyben minden lakásnak önálló fűtése van, tehát sok szempontból szerencsém is van. De a lényeg nem változik: a lakásban van esély a költségek megteremtésén túlmutató célokért is dolgozni napi 8-12-14 órát.
Kettes számú előny: nem túl kicsi, de nem túl nagy élettér, amelynek takarítása emberi léptékkel mérve is kivitelezhető. Persze az is igaz, hogy mivel a nap nagy részében nem vagyok otthon, nem is kellene nagyobb lakás, viszont a takarítás így is embert próbáló feladat, ha azt szeretném, hogy minden helyiség normálisan nézzen ki. Nem is mindig sikerül, de legalább érvényes kísérleteket tudok tenni rá, nem úgy, mint egy családi házban, amelynek a jelenlegi (és jövőbeli) életformám mellett kizárólag egy bejárónővel lenne esélye a túlélésre.
Harmadszor: a lakás a fővárosban van!!! Rendkívül fontos tulajdonság, mondhatni verhetetlen, ezért aztán inkább a nulladik helyre kívánkozik (mint A kis herceg a kedvenc könyveim 12-es listáján), mert besorolhatatlan egy ilyen összeállításba. Egyszerűen imádom a várost; a belváros, a szupermarketek vagy a repülőtér közelségét, hogy van éjszakai tömegközlekedés és minden film, amely Magyarországra érkezik, biztosan látható majd valamelyik moziban, mégpedig a hazai bemutató napján. Szerencsére a városi léttel azonosított negatív jellemzőket elkerülöm ezen a környéken, bár számomra a repülőgépek zaja is zene, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi eltántoríthatna a fővárostól. Esetleg London.
Negyedszer: nincsen kert, járda, bejáró, hozzánk tartozó utcarész, amelyeket gondozni kell, illetve nem kell kutyát tartani ahhoz, hogy megvédjük az értékeinket (a biztonsági zárakon túl, természetesen). A félreértés elkerülése érdekében: imádom az állatokat, különösen a kutyákat (a növények szeretetébe inkább ne menjünk bele), de sosem volt elég időm arra, hogy a hozzájuk méltó módon foglalkozzak bármilyen állatkánkkal, ezért ellenkezem. Gyerekkoromban pedig természetesen ki nem állhattam az ingerküszöböt messze meghaladó, végeláthatatlan mennyiségű gazolást, ásást, ültetést, kapálást, gyümölcsszedést…a hólapátolásról nem is beszélve! Így tehát jogosnak tűnik, hogy örömmel tölt el ezen tevékenységek teljes kiiktatása az életemből, és az is. A jelenlegi árak és minőség mellett természetesen nagyon hiányzik a kertből leszedett gyümölcs és zöldség, de így is bőven a lakás felé billen a mérleg nyelve.
A teljesség érzéséhez már csak egy, nagyon fontos tulajdonsága hiányzik ennek a lakásnak: hogy a sajátom legyen:).
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát….
Tegnap – lányos zavaromban – meggondolatlanul leteremtettem talán egyetlen Olvasómat, amiért megkereste a blogomat, és most lelkiismeret-furdalásom van. És főleg azért, mert még segített is a linkek beszúrásával, én pedig csak mérgelődni tudtam, bár igazából csak zavarban éreztem magam.
Ez a blogírás még mindig olyan skizofrén dolog számomra, mert egyrészt persze mindenki szereti hallatni a hangját (vagy legalábbis abban az illúzióban élni, hogy mások is olvassák a gondolatait), másrészt szeretne mindenkinek elmondani olyasmiket, amiket nem mondhat el senkinek. Így a blog kitűnő intézmény a terjeszteni kívánt eszmék továbbítására, másrészt viszont, ha arra gondolok, hogy esetleg ismerőseim olvassák a személyesebb bejegyzéseket, az egyáltalán nem esik jól. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy a belső elmélkedéseknek megmarad a hagyományos napló (amit sosem írtam, és ezután sem fogok, tehát az elmélkedés marad gondolati tevékenység – esetleg piszkozatként megírom őket, de nem publikálom, tehát lesz egy online-hagyományos naplóm), ide pedig felkerülnek a praktikusabb témák. És gondolatok is:). Meglátjuk. Addig is remélem, hogy eddig valószínűleg egyetlen Olvasómat nem tántorítja el a további követéstől a tegnapi incidens.
Ez a blogírás még mindig olyan skizofrén dolog számomra, mert egyrészt persze mindenki szereti hallatni a hangját (vagy legalábbis abban az illúzióban élni, hogy mások is olvassák a gondolatait), másrészt szeretne mindenkinek elmondani olyasmiket, amiket nem mondhat el senkinek. Így a blog kitűnő intézmény a terjeszteni kívánt eszmék továbbítására, másrészt viszont, ha arra gondolok, hogy esetleg ismerőseim olvassák a személyesebb bejegyzéseket, az egyáltalán nem esik jól. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy a belső elmélkedéseknek megmarad a hagyományos napló (amit sosem írtam, és ezután sem fogok, tehát az elmélkedés marad gondolati tevékenység – esetleg piszkozatként megírom őket, de nem publikálom, tehát lesz egy online-hagyományos naplóm), ide pedig felkerülnek a praktikusabb témák. És gondolatok is:). Meglátjuk. Addig is remélem, hogy eddig valószínűleg egyetlen Olvasómat nem tántorítja el a további követéstől a tegnapi incidens.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)